Bogi és négy évszak tündérei
Hol volt, hol nem volt, még a
legtávolibb falun is túl, éldegélt egy kis takaros kis házban egy kislány, úgy
hívták őt, hogy Boglárka. Cserfes, csibész kis lány volt ő, szeretet csintalan
dolgokat művelni.
Éjszakánként Bogi sokszor félt
lehunyni a szemét, hiszen akkor nem lássa meg, hátha a kinti lények
bekukucskálnak az ablakán. Anyja szerint elég nagy már ahhoz, hogy féljen a
kinti sötétségtől, hiszen az udvaron már minden élőlény alszik.
- Szépen behunyod a szemed, és ha
pisilned kell kimenni csak felkapcsolod a lámpát, és a sötétség eltűnik -
mondta anya még lefekvés előtt.
Ezzel Boginak nem is lenne gondja,
ha nem félt volna annyira a sötétben megbúvó árnyékoktól. Mikor a nappalt
felváltotta az éjszaka, sokkal félelmetesnek tűnt minden. Bogi biztos volt
benne, hogy az udvarukon szörnyek tanyáznak.
- Nincs is szörnyek az udvaron, te
butus - mondta öccse Milán.
- És, ha mégis? - kérdezett vissza,
de elhatározta, hogy bátor lesz. Hiszen ő volt a nagyobb.
Aznap este kedvenc játékával
somfordált ki a folyosóra.
- Miért ébresztettél fel? -
nyöszörögte Póni, Bogi kedvenc plüss unikornisa.
- Nélküled félek kimenni az udvarra
- motyogta a lány a póninak, aki csak fáradtan sóhajtott.
Gyorsan beszaladt a fürdőszobába és
az ottani ablakból kukucskált ki.
- Megmutatom neked kik vannak kint
az udvaron - szólalt meg bölcsen Póni. - Akkor legyőzheted a félelmedet.
Bogi nem tudta mit tegyen, hiszen
félt kimenni az udvarra, és attól is félt, hogy mi van, ha a szörnyek elkapják.
Tavaszi éjszaka volt, még kicsit
hűvös, a csillagok ragyogtak az égen-
Nyugodt volt minden kint, a fáknak
lombjai suhogtak kicsit a lenge széltől.
- Tündérkék! Tündérkék! - kiáltotta
el magát hirtelen Póni.
Megrezzent a rózsabokor, majd az
orgonabokor is táncra perdült, meggyfának a levelei is megzizzentek. Apró
fénylő repkedő lények suhantak és röpködtek körülötte.
Nem tűntek veszélyesnek.
Bátortalanul repülték körbe a kislányt.
- Azt mondják félnek tőled, mert az
emberek veszélyesek a tündérekre -magyarázta Póni - Ezért bújnak el mindig, ha
valaki éjjel kimegy az udvarra.
- Tőlem nem kell félniük - mondta
meglepetten Bogi. - Én nem vagyok veszélyes.
A kis tündérek izgatottan
csilingeltek, mivel a tündérek kis apró csengettyű hangon tudnak beszélni.
Bogi megpróbált megsimogatni az
egyiküket, de az bátortalanul elröppent. Aztán mégis visszarepült a lányhoz, és
hagyta, hogy apró ujjak érintsék meg a szárnyait és a virág szirmokból készült
ruháját.
Selymes, és hideg volt a tündér
ruhája. Kerek mosolygós arcával kémelte a kicsi lányt, ezüstős haja minden
repüléstől megzizzent.
- Ő Zúzmara, a tél tündére -
szólalt meg Póni. Majd egymás után mutatta be a tündéreket a kislánynak.
Ősz tündért Csillámnak hívták, az ő
ruhája barna volt, mint a haja. Nyár tündér neve Nalla volt, lila ruhája szinte
ragyogott a holdfényben, mint a fekete hajzuhataga. És hátra maradt a tavasz
tündér, aki serényen dolgozott, az ő neve Virág volt, sárga ruháján megcsillant
a holdfény kis sugara. - Most már megismerted kik vannak az udvaron, így már
nem kell félned - mondta Póni ásítva. - De most már aludni kellene, holnap
oviba kell mennünk!
Tündérkék elbúcsúztak a kislánytól.
Bogi integetve csukta be maga mögött az ajtót. Másnap reggel anyja mosolyogva
ébresztgette, aki vidáman pattant fel az ágyból, és még az sem zavarta, hogy
Milán a kedvenc játékához nyúlt.
Bogi már nem félt többé, amikor az
éjszaka leszállt, akkor tudta, hogy tündér barátaival fog találkozni, akik
megtanították arra, hogy védje a természetet, és szeresse.
És, hogy mire is jók az évszakok,
és az évszakos tündéreknek milyen munkájuk van, mert egyszer nem is olyan régen
a tavasz majdnem nem érkezett meg, hanem még Januárban is fagy, és hó volt,
amit Boglárka és öccse nagyon élvezett, hiszen hó szünetet hirdettek, de ez már
egy másik mese.
